hullámokban tör rám a rosszullét, hirtelen meleg lesz, elönti a sav a gyomromat és szétmar bennem minden jóindulatot. hányingerrel küzködök, levegőre kell rohannom, mindegy, hogy beszélgetés közepén vagyok, vagy éppen moziban, el kell futnom, el kell menekülnöm, mert jön belőlem az undor, okádhatnékom van, annyira mély és fájdalmas, ami most van.

régen írt soraim jutnak eszembe, sose hittem volna, hogy megint csokorba kötném valakinek a beleit, de érzem, hogy most igen, most eljött a pillanat, eddig kedves voltam és megértő, de most nem tudok már az lenni, mert nem ezt érdemlem.

mégis, nem a célpont felé futok, hanem egyre távolodom, inkább országokat és óceánokat rakok magunk közé, mert én egy kedves lány vagyok és nem bélontásra programoztak, és reggel, amikor felkelek, szeretek tükörbe nézni, és azt érezni, hogy nem bánok semmit.

de mégis itt ez az öklendezés, a fullasztó meleg, a mindent elöntő maró anyag és futnom kell, ki a világból, hogy legyen végre csend és sötétség és ne kelljen többet ilyeneket érezni, és ne kelljen többet azon gondolkodni, hogy kihez legyek hű, magamhoz, vagy ahhoz, aki bánt.

elég egy mondat, egy váratlan találkozás, egy fura utalás, és újra ereszteni kezd a megragasztott váza, feltépi a szél az ajtót és kivisz a huzat mindent, amit az asztalra nagy nehezen letettem.

egy pillanatig még öntudatomnál vagyok, mint az őzgida a reflektorfényben, tudom, hogy mi következik, tudom, hogy el kellene ugrani. de túl késő, mindig túl késő, a következő másodpercben már gyorsvonat gázol át rajtam, könnyek szöknek a szemembe és hirtelen fantomfájdalmak terítenek le.

újraindul az egész gépezet, lefokozva állok a bejáratnál, egyesével mászhatom meg újra az összes ranglétrát, egyesével kell minden kérdést újra feltennem, hogy miért, mondd, miért omlott össze minden, és egyesével kell mindegyikre azt válaszolnom, hogy nem tudom, talán ilyen az élet.

a kezdetben mindenből energiát vontam ki és elemi erőből, szerelemből és dühből egyaránt gondoltam semmissé tenni a bekövetkezett törést. nem érdekelt, hogy egyre több falról pattanok le, nem izgatott, hogy mekkora pofonokat kapok, nem számított, hogy körülöttem az oxigén rohamosan fogy.

aztán jött valami, talán eggyel több pofon, eggyel több fal, talán csak az időzítés tette, mindenesetre kialudt a lángoló tűz, és nem küzdöttem tovább. nem mentem szembe többé falakkal, pofonokkal és féligazságokkal, de legfőképpen fegyverszünetet kötöttem magammal.

elengedtem azt, ami volt, és mostanra eltörött, felszabadítottam a másiknak kijelölt helyet az életemben, és ha talán nem is költöztek ki belőle teljesen, beláttam, hogy egy nap ez is bekövetkezhet. nem próbáltam meg sem kényszeresen megtölteni, sem elfedni ezt az űrt.

mint egy beteg végtagnál, a gyógyulást lehetőség szerint fegyelmezetten tűröm és amennyira csak lehet, ép testrészeimet erősítem, hogy amikor rosszul lépek és a fájdalomtól térde rogyok, mindig legyen mire támaszkodnom.

két hónappal ezelőtt új fejezet indult az életemben, aminek egyelőre címet se tudnék adni. maradjunk talán annyiban, hogy érzelmi törés következett be.

az első hónapot többé-kevésbé sokkos állapotban vészeltem át, konstans pótcselekvések sora voltak a hétköznapjaim, kezemben állandóan cigaretta, mobiltelefon vagy boros pohár volt.

aztán lassan-lassan elült a vihar és csend lett. elernyedt a görcsberándult testem, kisimultak a vonásaim és eljött az igazi harc ideje.

harc saját romjaimmal, a makacs gyomokkal, a megkövesedett elméletekkel, a rögeszmékkel, mindennel, amit ki kell söpörnöm, mielőtt visszanyerem rugalmasságomat és felépíthetek valami újat, anélkül, hogy az első akadálynál eltörnék.

álljon itt egy nagytakarítás naplója.